TREPLJOV: Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi.
Csehov: Sirály, I. felvonás, 2. jelenet
De mi van akkor, ha az “új forma” pont a “semmi”. Mi van akkor, ha megfosztjuk a Sirályt a Csehov által megrajzolt karakterek életkorától, nemétől, kellékeitől és díszleteitől? Vajon a “semmi” marad, vagy ellenkezőleg: “új forma” jön létre?
A lányok, akik a Sirályt játsszák:
ARKAGYINA, IRINA NYIKOLAJEVNA, színésznő – SZABÓ MAJA
TREPLJOV, KONSZTANTYIN GAVRILOVICS, a fia – NAGYPÁL KÍRA, DANKÓ MINKA
SZORIN, PJOTR NYIKOLAJEVICS, Arkagyina testvére – VÁMOS NÓRA
ZARECSNAJA, NYINA MIHAJLOVNA – DÉVÉNYI PIROSKA, GILLAY VIRÁG
SAMRAJEV, ILJA AFANASZJEVICS, jószágigazgató – BALOGH JULIANNA
POLINA ANDREJEVNA, a felesége – GULÁCSI JÚLIA
MÁSA, a leányuk – MAROS ROZÁLIA
TRIGORIN, BORISZ ALEKSZEJEVICS, író – KÉTYI LUCA
DORN, JEVGENYIJ SZERGEJEVICS, orvos – KELEMEN LOTTI
MEDVEGYENKO, SZEMJON SZEMJONOVICS, tanító – MADARAS KINCSŐ
***
FORDÍTOTTA – MAKAI IMRE
ZENE – HERNANDO’S HIDEWAY
KOREOGRÁFIA – CZIFFER VERONIKA
FÉNY, HANG – LÓKI TAMÁS
ASSZISZTENS, SÚGÓ, JELMEZ – JAKAB JUDIT
RENDEZÉS – MAJER TIBOR
Valódi izgalommal és felfokozott kíváncsisággal ültem be tegnap a Másik Színház nézőterére, 5 és fél évvel azt követően, hogy ugyanebben a darabban és ugyanezen a színpadon én is játszottam. Jól ismertem a darabot – de azt a darabot ismertem, amivé mi formáltuk.
Nyilván minden irodalmi, de talán elsősorban minden drámai mű legizgalmasabb kérdése, hogy hogyan képes az aktuális kor olvasójához, nézőjéhez szólni. A Sirály ebből a szempontból egyszerre könnyű és nehéz alapanyag. Könnyű, mert a szereplők mélyen emberi és átélhető konfliktusai, tévelygő útkeresésük bármiféle modernizációs kényszer nélkül érvényes a színpadon. De nehéz is, mert a darab egész kontextusa annyira XIX. századi és orosz, hogy ez folyamatosan emlékeztet bennünket az író egykori közegére. Ezt a jellegadó sajátosságot nem lehet eltüntetni a darabból, mégis fontos valamelyest súlytalanabbá tenni, hogy ne a versztákra, a parádés fogatokra, a valóságos belső államtanácsosokra koncentráljunk.
A fenti probléma megoldására nem tudok jobb eszközt Tibor minimalista színpadánál. A színház teremtő erejének tanúsága, hogy virágos ing, kénbűz, szélvihar, fejlövés, zongora alakú felhő kétséget kizáróan jelenhet meg egy olyan térben, ahol a valóságban nyomuk sincs. Én régóta nem tudok úgy színdarabot nézni, hogy a műparázs, a fakard, a papírmasé díszlet és a szélgép ne elidegenítsen – ezek az eszközök számomra a színház önleleplezései, a függöny mögül kikandikáló Óz lebukásai. Az is igaz ugyanakkor, hogy az eszköz nélküli, szerintem tehát legvalódibb színház mindent a színjátszó személyére tesz fel – a darab működésének ők az egyedüli zálogai. Tegnap ennek kivételes példáját láttam. Az előadás közben újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy a színészek középiskolások. A játék átéltsége, a gesztusok mélysége és visszafogott határozottsága, az alakítások mögött felsejlő fojtott, forrongó érzelmek professzionális színházakban, nagyobb élettapasztalattal rendelkező színészek esetében sem gyakoriak. Különösen feltűnő, hogy ez a társulat minden tagjára igaz: az alakítások egymáshoz viszonyítva is egyenletesek és koherensek voltak.
A darab ezért gyomorig hatolóan működött. Felteszem, hogy a helyzet szülte, hogy az előadásban csak lányok játszottak – de ennél izgalmasabb kísérletet a darab legmélyebb rétegeinek felfejtésére el sem tudok képzelni. Lenyűgözött az az érzékenység, az a drámai mélység és azonosulás, amit valamennyi szereplő sugárzott. Azt láttam, hogy ebben a szövegben minden mondat a helyére került, egyetlen szót nem hallottam, ami mögött ne éreztem volna a szöveg megértésének és feldolgozásának kínosan alapos munkáját. Ez nemcsak azért nehéz, mert a fordítás mára kissé avíttnak hat (különösen a szereplők magázódásával volt nehéz azonosulni), hanem azért is, mert Csehov olykor egy-egy félmondatba, odavetett szóba burkolja legsötétebb, legdrámaibb gondolatait. Kemény szövegértelmező munka nélkül ezek a félmondatok a jelentéktelenség homályába vesznek, tegnap viszont egyetlenegy sem sikkadt el – ellenkezőleg, minden ilyen egy-egy tőrdöfés volt a néző számára, olyannyira, hogy már az első felvonás szorongató, torokszorító érzésekkel zárult és a feszültség változatlan formában fennmaradt a darab végég – sőt utána is.
A lányok az én számomra száműzték a darabban megbúvó mégoly kevés komikumot, gunyorosságot is. A férfi pozitív társadalmi képétől megfosztva Dorn nagyképűen sztoikus és Szorin kedélyes-derűs álarca lehullott: mindketten kontrollvesztett, bizonytalan, sodródó, jelentéktelen senkikké alacsonyodtak. Samrajevet – nagyszerű rendezői ötlettől vezérelve – legfeljebb csak hallottuk, de az agyunkig már nem jutott el, Trigorin maga jelenti be saját jelentéktelenségét. Mindez ráirányította a figyelmet arra, hogy ennek a darabnak valójában a nők a főszereplői. De nemcsak és nem elsősorban Arkagyina, aki mindenkor látványosan kitölti a rendelkezésére álló teret, sőt még csak nem is feltétlenül Nyina, mert Polina Andrejevna és Mása jóval kevesebb színpadi jelenlétében annyira összesűrűsödik tér és idő, hogy ez a négy nő, különösen ezekben a rendkívüli alakításokban egyenlő hatású szereplővé vált. Nehéz is eldönteni, hogy négy különálló női sorsot tapasztalunk meg, vagy négyükben a kiúttalanság és a társadalmi fuldoklás egyetlen, nyomasztó segélykiáltását. A darab visszatérő eleme, hogy valamelyikük kérlel egy férfit, hogy segítsen rajta, vigye magával, emelje magához, csak azért, hogy ezek a férfiak lerázzák őket magukról – de a tegnapi előadás világosan lerántotta a leplet arról, hogy ezeknek az elutasításoknak az oka nem a férfiak nagyképűsége vagy dominanciája, hanem kisszerű alkalmatlansága és bármiféle képtelensége az értelmes cselekvésre.
Az előadás nagy újítása és erénye a számomra a darab színpadi hullámzásának megszüntetése is. Az olyan nagyjelenetek, mint Arkagyina könyörgése Trepjovnak, azonos polcra kerültek az olyan, Csehov által sokkal kevesebbel elintézett, de nem kevésbé fajsúlyos jelenetekkel, mint amikor Polina kérleli Dornt, hogy „vegye magához”. Arkagyina elcsattanó pofonját más jelenetekben egy-egy alig észrevehető, mégis drámai oldalpillantás vagy mozdulat ellenpontozta, így a különböző amplitúdójúnak szánt jelenetek összesimultak és egyfajta gomolygó, mellkasra telepedő fekete felhővé változtak, aminek a hatása alól másfél órán keresztül nem volt szabadulás. Mindezt nem ellentételezte a színpadkép fehérsége: azt sugallta, hogy egyszerű és tiszta szándékú, küzdeni vágyó és jobbra törő emberek esendőségéből jön létre ez a kiúttalan fuldoklás.
Muszáj megemlíteni Mása és Medvegyenko kettősét, ami számomra a darab legnyomasztóbb, legsötétebb része. Ahogy figyeltem a két, egymást vakon kerülgető embert, azt kívántam: bárcsak ki lehetne nevetni a pipogya tanítót, bárcsak lehetne igazából haragudni a gyerekére is fittyet hányó Mására, de erre semmiféle lehetőségünk nincs. Mindkét szereplővel együttérzünk, átlátjuk kétségbeesett próbálkozásukat arra, hogy megőrizzenek valamit a méltóságukból, hogy emberhez – és egymáshoz – méltó életet éljenek, és hogy ebben épp az akadályozza meg őket, hogy próbálnak önazonosak lenni. Nemcsak számukra nincs kiút, hanem tudjuk és érezzük, hogy a még bölcsőben rugdalózó gyerekük számára sem lesz.
A végére kellett hagynom Kosztát – meglepett, hogy voltaképp milyen keveset szerepel a darabban. Az ő szabadulási kísérletei a legerősebbek, így az ő kudarca is a leglátványosabb – alig hittem volna, hogy így lesz, mégis valósággal megkönnyebbülést okozott a puskalövés, hogy végre valakinek mégiscsak sikerült kikecmeregnie a nyomasztó valóságból, így Koszta tragédiája egy percre a szó legeredetibb értelmében vett katarzist, igazi drámai feloldozást hozott – mindaddig, amíg eszembe nem ötlött mindazok tragédiája, akik maradtak, és akik viselik tovább kiúttalan életüket. Elmenőben eszembe jutott a ki tudja, mennyire gunyoros-gúnyolódó zárómondat: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.
A tegnapi Sirály erre azt felelte: Koszta döntött jól.
Asbóth Márton
